Ebbe a „német szembenézés és intellektuális bátorság” művészei közé tartozik Herta Müller is, az idei irodalmi Nobel-díjat elnyerő bánsági sváb hölgy. Már az is, hogy egy német is elnyerhette e rangos díjat jelez valamiféle változást, ám Herta Müller személyisége, írói munkássága és az ez mögött megbúvó politikai üzenet alapjaiban változtathatja meg a jövő gondolkodóinak irányvonalát, olyan események értelmezése felé fordítva őket, melyek – finoman szólva – eddig kínosak voltak a nyugatiaknak (is).
A következőkben megpróbáljuk Herta Müllert életét és irodalmi munkásságát a lehető legteljesebben bemutatni az olvasóknak, ezzel magyarázva meg fenti állításunk ok-okozati összefüggéseit.
Herta Müller a bánsági Niczkyfalván született, 1953. augusztus 17-én. A vidék akkor már majd’ 10 éve a kommunista Romániához tartozott, ám mintha a Monarchia még ekkor is megszabta volna a különböző népek együttélési szokásait. Herta faluja német, 30 kilométerre Temesvártól, két szomszédos faluval, az egyik magyar, a másik meg román falu. Keveredés közöttük nem volt, a bánsági íratlan szabályok szerint. Az írónő így vall egy interjújában erről a közegről.
„Német kisebbségi családban születtem Romániában. Tizenöt éves koromig egy kis eldugott bánáti faluban éltem, körülbelül 30 kilométerre Temesvártól, ahonnan még aszfaltozott út sem vezetett a városba. Az én falumban csak németek éltek. A környéken sok kisebbség élt egymás mellett. A nagypapám átjárt sakkozni egy másik faluba, Végvárra, ott csak magyarok laktak. A közelünkben volt egy szlovák falu, Vukova, meg egy román falu, Duboz, de a különböző falvak lakói nem keveredtek, nem érintkeztek egymással. Legfeljebb akkor jártunk a szomszédos falvakban, ha tudtuk, valamilyen ünnep van, akkor megnéztük, „mit csinálnak amazok”.
Mindez történik a kommunista diktatúrát építő Romániában, ahol a nacionálkommunizmus minden nem román népet és kultúrát üldöz és megpróbál kiirtani. Müller édesanyját '45-ben deportálják az oroszok, öt évig építi a szocializmust valahol Szibériában, egy Gulág-táborban. Ez az esemény örökre bevésődhet az írónő lelkébe, hisz a hó, mint motívum, gyakran jelenik meg a regényeiben. Az oroszok elől bujkáló anyuka ugyanis úgy bukik le, hogy a nagymama már nem tud élelmet vinni neki a rejtekhelyére, hisz akkor nyomokat hagyna maga után. Az Anyu, a Gulágról való visszatérése után még évekkel később is ellenségének tekinti a havat…
Édesapja a Waffen SS tisztje, harcol a keleti fronton. Kétségkívül, nem egy jó ajánlólevél a kor Romániájában, hogy német, náci szülők gyermeke, a szovjet elvtársak által deportált anyuka keze alatt cseperedik fel… Lehetne tetézni még ezt, egy kommunista szemében? Aligha… Ám míg Nyugaton már elkezdődik a „náci múlt” feltárása, a németek kollektív bűnőssé történő nyilvánítása, addig ebben a bánsági faluban Müller nem szembesül ezzel, vagy ha igen, akkor könnyen lerendezi magában a kérdést, akárcsak a többi német. Idézzük: A mi esetünkben ezt még tetézte a náci múlt, amitől nem határolódtunk el, nem is foglalkozott vele senki. Ehhez persze az adott alapot, hogy az állam sem nézett szembe saját történelmével. Románia Antonescuval szintén Hitler szövetségese volt, de Románia meghamisította a történelmét. A hivatalos történetírás szerint a románok mindig is a győzedelmes szovjet-hadsereg oldalán álltak, pedig ez csak a háború utolsó három napjában volt így. És akkor a német kisebbség azt mondta: „Ha a románok meghamisíthatják a történelmüket, akkor mi miért kell hogy azt mondjuk magunkról, nácik voltunk?”.
Így aztán Müller nyugodtan koncentrálhat arra belső hangra, ami végül is jó megfigyelővé, majd kiváló íróvá teszi a későbbiekben. Temesvárra kerül gimnáziumba, majd az egyetemet is itt végzi el.
A helyváltoztatás, a faluból városra történő költözés nagy törés az akkor 15 éves kislány életében, mondja ő maga: „Tizenöt éves voltam, amikor – elvégezve a falusi iskolában a nyolc osztályt - bekerültem a városba, a gimnáziumba. Mindig az volt a benyomásom, hogy ha radikális helyváltoztatásra kényszerültem, egyfajta törést éltem át – az volt mindig a kérdés, hogyan állom meg a helyemet az új helyzetben. A gimnázium akkor számomra két szempontból is törést jelentett: a helyi nyelvjárást fel kellett cserélnem a városi németre, a hochdeutschra, és aztán a román nyelv is új volt, én ugyanis addig nem beszéltem románul. Ezért akkoriban gyakran álltam értetlenül a helyzetek előtt, amelyekbe kerültem. Romániában egyébként az etnocentrizmus mindennapos jelenség volt, szinte mindenkiben élt, természetesen a német kisebbségben is. (…) Ráadásul ott volt még a sokféle előítélet: például a románok lusták és koszosak, a magyarok hirtelen haragúak, vagyis minden kisebbségnek megvoltak a maga kliséi... Mi természetesen jók voltunk: szorgalmasak, tiszták, rendesek... Amikor aztán bekerültem a városba, román barátokat szereztem és elmentem hozzájuk, azt gondoltam: "Uramisten, hisz ezeknél nagyobb tisztaság van, mint minálunk! Hogyhogy? Hogyhogy ilyen tiszták ezek?" És attól kezdve már semmi sem volt érvényes, az egész neveltetésem hirtelen nem ért már semmit. Csak 30 kilométerre voltam az otthonomtól, és az egész nem ért már semmit! És akkor neki kellett látnom, hogy újra összerakjam magamnak a világot, mindabból, amit látok, azokból a véleményekből, amelyeket magam alakítottam ki magamnak a világról. „
És Herta nekiáll összerakni újra magában a világot. Német származású barátaival megalapítják az Aktionsgruppe Banat nevű értelmiségi-ellenálló csoportot. A temesvári sváb értelmiségiek között (úgy öt-hat ember), aztán a jó német szokásnak megfelelően kiváló bajtársias hangulat alakult ki. Egymás írásait, vagy Németországból nehezen, a bukaresti Goethe-intézeten keresztül beszerzett német irodalmat olvassák fel egymásnak, a maguk módján – és az akkori kommunista Romániában nem épp gyengén – ellenállnak a diktatúra mindent elmosó, kiirtó törekvéseinek. Ezekben az időkben fogalmazza meg Herta, hogy mi is adja neki az ihletet, mi készteti őt arra, hogy írjon: „nos, azt hiszem, az emberek azt gondolják, hogy az írás a beszéd egyik formája, ami a papíron történik. Én írás közben nem érzem, hogy a papíron beszélek. Inkább az az érzésem, mintha csendben, magammal beszélnék. Az idős emberek beszélgetnek gyakran saját magukkal, ha azt hiszik, hogy egyedül vannak, és nem figyel rájuk senki. Ez a magánytól is van, akik egyedül élnek, azok is így beszélgetnek önmagukkal, valószínűleg nem is lehet másképp, ebben a helyzetben az ember magával kezd beszélgetni, mintha megkettőződött volna... És így is van, hisz magaddal vagy együtt, ha egyedül vagy. Szóval számomra az írás valami ilyesmi, aminek több köze van a hallgatáshoz, mint a beszédhez. Valaminek az elhallgatásához... Hisz mindig egyensúlyozni kell, mit ad közre az ember, ha ír, ha saját magáról ír, vagy nagyon közeli barátairól, és mindezt ráadásul irodalmi formában, egyes szám első személyben teszi. Gyakran próbáltam egyes szám harmadik személyben írni, nem működött a dolog. Ezért visszatértem az első személyhez, és azt gondoltam..., igen, a mondatok sem engedik, hogy azt tegyen velük az ember, amit akar. Ez az egyensúlyozás: mi az, amit elhallgatok, mi az, amit közzéteszek, mi az, amit elmondok, és mi van a kettő között. Hasonló helyzeteket egyébként a mindennapi életben is átélek, néha beszélni kell ahhoz, hogy semmit ne mondjunk! Ott vannak még a közbülső fokozatok: azt mondani, amit nem gondolsz, vagy azt gondolni, amit nem mondhatsz el, vagy... a diktatúrában csakis ilyen helyzetek léteznek. ” - mesél az írónő.
A kommunista kollektivizálás „áldásait” is megtapasztalja első kézből, a családjában történtekből. A nagypapája gabonakereskedő, vagy ahogy akkoriban mondták gyarmatáru-kereskedése volt. Így aztán már kiskorában megtanulta az „erről hallgatni kell” szülői parancsot. Így épült fel az a rendszer, gyakorlatilag mindenkinek két énje volt, az egyik amit a nyilvánosság előtt mutatott, a másik a szűkebb, megbízhatónak nyilvánított rokoni-baráti kör. Gyakran pedig itt sem lehetett mindent kimondani, hisz Ceaușescu-diktatúra nem ritkán fertőzte meg a házastársakat, szeretőket, hogy párjukról valljanak. Így vált aztán általánossá a hallgatás. Ami egyfajta tömegskizofréniához vezetett. Az írónő szavaival élve: „Aztán jött a kisajátítás, az államosítás, és természetesen mindent elvettek, de ő nem akart, nem tudott mindent odaadni. Volt két aranytömbje, és csak az egyiket szolgáltatta be, a másikat leeresztette az udvarban a kútba. És télen mindig erről suttogtak az asztalnál: „Vajon hol van most az aranyunk?” Ilyenkor nekem mindig azt mondták: „erről egy szót se!” Később aztán a család kereste az aranyat, azzal az ürüggyel, hogy kitisztítjuk a kutat. Azt mondták a faluban: „olyan rossz íze van a vizünknek, ki kellene pucolni a kutat!” Persze, arra ment ki az egész, hogy megkeressük az aranyunkat. Ami – én azt hiszem –, a föld közepébe süllyedt, annyira mélyre, hogy senki nem találta már meg. Szóval voltak ilyen titkok a családokban, minden családnak voltak titkai, szörnyű is lenne, ha nem így volna. És ha az embert – mint ahogy engem is – folyton megfigyeli a titkosszolgálat, akkor még a baráti körében is szinte csak olyan dolgok léteznek, amikről hallgatni kell! És ha az ember beszélt, akkor mindig valami másról kellett beszélnie, és megtanult tagadni és hallgatni. Tulajdonképpen ezek voltak a mindennapok kategóriái – és nem a beszéd. Az igazi beszéd – az, „amit gondolok, azt mondom” – nyilvános közegben szinte egyáltalán nem létezett. Az legfeljebb a magánéletben létezett. Ezért tesznek ezek a rendszerek olyan sok mindent tönkre. Ettől keletkezik a skizofrénia az ember fejében, az emberek olyan sok részre hullanak szét, hogy már nem is tudják, kik és mik ők, és hol vannak. A személyiségüket már nem tudják kézben tartani. ”
Ekkoriban ismerkedik meg a Nyugaton oly divatossá vált „'68-asokkal”, az Aktionsgruppe Banat tanulmányozza írásaikat, elméleteiket és igazából nem értik őket. Ahogy Müller mondja, „amit ők akartak, mi abban éltünk” – s talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Herta tolla nem fertőződött meg hazugságokkal, erőltetett ideákkal. Akárcsak a már-már öngyűlöletbe hajló náci múlttal való kötelező szemebnézés is elkerülte, szerencsére. Apjával egyszer próbálkozik meg, hogy az SS-múltat közösen tisztázzák. Ugye manapság szinte kötelező elhatárolódni a nemzetiszocializmustól, sőt, e fogalom helyett ajánlatos a náci nevű gúnyszót használni, Herta meglepő eleganciával rázza le magáról „az örökletes bűn erőltetett felelősségét.” Így mesél erről: „Úgy igazán sosem beszéltem vele erről, mert nem ment! Az apám egyszerű ember volt. Ő az érvekre nem hallgatott soha. Megvolt nekem a Spiegel a Goethe Intézetből, megmutattam neki, benne voltak a képek a cipőkből tornyosuló hegyekről, a koncentrációs táborokról, megmutattam neki, hogyan is volt ez a nácikkal, a megsemmisítő táborokkal. Erre azt válaszolta: „Az oroszok sem jobbak!” Ezt a hárítást nem lehetett leküzdeni. Úgy mesélt mindig a háborúról, mintha az valami kaland lett volna, hiszen tizenkilenc évesen került az SS-be, számára mintha ez lett volna a nagy kirándulás a világba. ”
Nos, nagyjából ilyen volt az a közeg, ahol Müller felnőtt és talán mondhatjuk, hogy íróvá is itt vált. '87-ben nem bírja tovább és Németországba emigrál, éjjel, egy kamion rakterében megbújva szöknek át a határon. Az Aktionsgruppe Banat többi tagja is rendre távozik az országból, Rolf Bosser nemsokkal emigrálása után öngyilkos lett. Igen, a diktatúra arra kényszerített és addig üldözött mindenkit, amíg „összetéveszted a nevetést a sírással”. (Kis kitérő: az erdélyi szászokat Ceaușescu általi üldöztetésük, és a német állam által a diktátornak felajánlott fejpénz, miszerint inkább fizetnek a kommunista diktátornak csak hagyja békében elvándorolni a szászokat, hasonló reakciókat váltott ki később a Németországban letelepedett szászokban. Többségük, mivel az itthon jól megszokott Bruderschaftokat már nem találta meg, elmagányosodott és öngyilkos lett. Erről később majd külön cikkben fogunk megemlékezni – T-88).
Igen, a románok pedig kaptak az alakalmon, s most megpróbálják legalább kicsit is magukénak vallani Müller asszonyt. Olyan újságírók, mint Cristian Tudor Popescu pedig egyenesen támadják, amiért az írónő, mind a mai napig kritikus szemmel nézi Romániát és nem habozik ennek a véleményének hangot adni. Érdekes volt viszont Bogdan Lefter, neves román író reakciója ami a Realitatea televíziónak adott nyilatkozatából derül ki. Idézük, mad fordítjuk magyarra is.
„Pentru că nu e aberant să spunem că Müller reprezintă şi România. Dar e aberant să nu înţelegem cum, în ce fel este ea atît de legată de noi. Va fi mai greu acum, căci Nobelul Hertei Müller va avea extraordinare ecouri internaţionale şi va fi însoţit de discuţii care vor ajunge exact la aceste adevăruri: că România este şi ea un stat multinaţional, ca toate cele europene şi ca mai-toate ale lumii, ceea ce înseamnă că articolul 1 al Constituţiei noastre este fals şi abuziv, limitativ, naţionalist; că şi un „ne-român” poate fi reprezentantul românilor şi al culturii noastre comune, multietnice, multilingvistice; şi, privind către subiectele din proza Hertei Müller, extrase sistematic din viaţa Banatului româno-şvăbesc, va trebui să recunoaştem că minorităţile etnice au fost uneori – sau adeseori? sau întotdeauna?! – discriminate de majoritatea etnic-românească. Subiecte delicate, a căror dezbatere n-a fost şi nu va fi uşoară. (citeste aici) [...] ”
„Nem aberrált gondolat, hogy Müller a románokat is képviseli. De aberrált az, hogy nem értjük meg hogyan és miért kötődik ő hozzánk. Most nehezebb lesz, hisz Herta Müller Nobel-díjának hatalmas nemzetközi visszhangja lesz, amiket olyan viták követnek majd, amelyeknek ez lesz a következménye: Románia egy többnemzetiségű állam, ahogy az európai államok többsége is az, ami viszont azt jelenti, hogy a román alkotmány első cikkelye (amely szerint Románia egységes nemzetállam – a fordító) hamis és kihasználó, korlátolt, nacionalista, hogy egy nem-román is képviselheti a románokat és a mi közös, többnemzetiségű és többnyelvű közösségünket. Tekintve azt, hogy Herta Müller prózája, amely a sváb-román (és tegyük mi hozzá: magyar – a fordító megjegyzése) Bánát életéből meríttetett, be kell ismernünk, hogy a nemzeti kisebbségeket néha – gyakran? mindig? – diszkriminálta a román többség. Kényes témák, amelynek a kibeszélése nem volt és nem is lesz könnyű feladat.” – mondta Bogdan Lefter.
Igen, most lehet sápítozni azon, hogy a románok milyen, hogy ellopnák Müllert is, magukénak tekintik, ha csak részben is a Nobel-díját, de a tény, tény marad. Müller, bár nagy barátja a magyaroknak, sőt, magyarul is tökéletesen beszél, könyvei közül egyetlen egy jelent meg Magyarországon, magyar nyelven. Míg románul majd’ az összes. Szomorú, de igaz: a magyar életteret uraló kultúrkommiszárok nemcsak a rangos magyar íróinkat veszik el tőlünk, hanem az európai kultúra vérkeringéséből is kikapcsolnak minket. Ahol egy Spiró érettségi tétel, ahol egy Paulo Coelho nevű kivénült neohippi könyvei minden mennyiségben megtalálhatóak, de a MI múltunk kérdéseit is mélyen érintő, Nobel-díjas Herta Müller könyvei nem, ott nagy bajok vannak. S lesznek is, amíg nem alakul nálunk is egy Aktionsgruppe Banat, amíg nem alakulnak öt-hat fős baráti társaságok, akik a konzumidiotizmus átkait átlátva egymás képzésébe fognak bele, akár a művészi önkifejezés eszközeivel is élve. Ráadásul, az internet adott, így még csak nem is lenne nehéz dolgunk. De ez már egy másik írásunk tárgya lesz, most inkább közlünk még egy regényszeletet és egy verset, Herta Müllertől.
Forras : http://tarsoly.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1034928
Niederungen – Bukarest : Kriterion-Verlag, 1982 ; Berlin : Rotbuch-Verlag, 1984
Drückender Tango – Bukarest : Kriterion-Verlag, 1984 ; Reinbek bei Hamburg : Rowohlt, 1996
Der Mensch ist ein großer Fasan auf der Welt – Berlin : Rotbuch-Verlag, 1986
Barfüßiger Februar – Berlin : Rotbuch-Verlag, 1987
Reisende auf einem Bein – Berlin : Rotbuch-Verlag, 1989
Der Teufel sitzt im Spiegel – Berlin : Rotbuch-Verlag, 1991
Der Fuchs war damals schon der Jäger – Reinbek bei Hamburg : Rowohlt, 1992 (magyar nyelven: A rókák csapdába esnek, 1995, fordította: Lendvay Katalin, ISBN 963-605-103-8; A róka volt a vadász, 2010, fordította: Nádori Lídia, ISBN 978-963-266-119-3)
Eine warme Kartoffel ist ein warmes Bett – Hamburg : Europäische Verlagsanstalt, 1992
Der Wächter nimmt seinen Kamm : vom Weggehen und Ausscheren – Reinbek bei Hamburg : Rowohlt, 1993
Herztier – Reinbek bei Hamburg : Rowohlt, 1994 (magyar nyelven: Szívjószág, 2011, fordította: Nádori Lídia, ISBN 978-963-266-190-2)
Hunger und Seide – Reinbek bei Hamburg : Rowohlt, 1995
In der Falle – Göttingen : Wallstein-Verlag, 1996
Heute wär ich mir lieber nicht begegnet – Reinbek bei Hamburg : Rowohlt, 1997
Der fremde Blick oder Das Leben ist ein Furz in der Laterne – Göttingen : Wallstein-Verlag, 1999
Im Haarknoten wohnt eine Dame – Reinbek bei Hamburg : Rowohlt, 2000
Heimat ist das, was gesprochen wird – Blieskastel : Gollenstein, 2001
Der König verneigt sich und tötet – München : Hanser, 2003
Die blassen Herren mit den Mokkatassen – München : Hanser, 2005
Atemschaukel – München : Hanser, 2009 (magyar nyelven: Lélegzethinta, 2010, fordította: Nádori Lídia, ISBN 978-963-266-137-7)
Cristina und ihre Attrappe oder Was (nicht) in den Akten der Securitate steht – Göttingen : Wallstein, 2009
Immer derselbe Schnee und immer derselbe Onkel – München : Hanser, 2011
Vater telefoniert mit den Fliegen – München : Hanser, 2012
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése