Szülővárosában, a mostani Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziumában (akkor Dóczi Leánynevelő Intézet) tanult, itt érettségizett 1935-ben; 1940-ben a Debreceni Egyetemen kapott latin–magyar szakos tanári és bölcsészdoktori diplomát. A helyi Református Leányiskolában, majd Hódmezővásárhelyen tanított 1945-ig, amikor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium munkatársa lett. Az 1940-es években rövid ideig Páhi (Bács-Kiskun megye) községben is tanított. 1949-ben megkapta a Baumgarten-díjat, de még azon a napon visszavonták tőle, és állásából is elbocsátották; egészen 1958-ig nem publikálhatott. Ebben az időben a Horváth Mihály téri Gyakorló Általános Iskola (a mai Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium egyik elődintézménye) tanáraként dolgozott.
Az eredetileg költőként induló Szabó Magda 1958 után már regény- és drámaíróként tért vissza. A Freskó és Az őz című regények hozták meg számára az országos ismertséget. Ettől fogva szabadfoglalkozású íróként élt. Számos önéletrajzi ihletésű regényt írt, az Ókút, a Régimódi történet és a Für Elise saját és szülei gyermekkorát, valamint a 20. század elejének Debrecenjét mutatja be. Sok írása foglalkozik női sorsokkal és kapcsolataikkal, például a Danaida vagy a Pilátus.
1985 és 1990 között a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka és zsinati világi alelnöke volt. 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja és az irodalmi osztály rendes tagja lett.
1947-ben kötött házasságot Szobotka Tibor íróval, akinek alakját Megmaradt Szobotkának című könyvében idézte fel. A férj halála után Szabó Magda lett hagyatékának gondozója.
Az egyik legtöbbet fordított magyar íróként regényei számos országban és nyelven megjelentek. Alapító tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának.
Kilencvenedik születésnapján rengetegen ünnepelték, szülővárosában könyvesboltot neveztek el róla.
Szabó Magdát 2007. november 19-én, 90 éves korában, kerepesi otthonában, olvasás közben érte a halál.
Művei :
Bárány (versek, 1947)
Vissza az emberig (versek, 1949)
Ki hol lakik (verses képeskönyv, 1957)
Mondják meg Zsófikának (ifjúsági regény, 1958)
Freskó (regény, 1958)
Bárány Boldizsár (verses mese, 1958)
Neszek (versek, 1958)
Marikáék háza (verses képeskönyv, 1959)
Sziget-kék (meseregény, 1959)
Az őz (regény, 1959)
Vörös tinta (filmforgatókönyv, 1959)
Disznótor (regény, 1960)
Kígyómarás (színmű, 1960)
Álom-festék (verses képeskönyv, 1960)
Álarcosbál (ifjúsági regény, 1961)
Születésnap (ifjúsági regény, 1962)
Pilátus (regény, 1963)
A Danaida (regény, 1964)
Hullámok kergetése (útijegyzetek, 1965)
Tündér Lala (meseregény, 1965)
Eleven képét a világnak (drámák, 1966)
Fanni hagyományai (dráma, 1966) (Kármán József regénye alapján)
Alvók futása (elbeszélések, 1967)
Mózes egy, huszonkettő (regény, 1967)
Zeusz küszöbén (útijegyzetek, 1968)
Katalin utca (regény, 1969)
Abigél (ifjúsági regény, 1970)
Ókút (regény,1970)
Kiálts, város! (színmű, 1971)
A szemlélők (regény, 1973)
Az órák és a farkasok (drámák, 1975)
Szilfán halat (összegyűjtött versek, 1975)
Az a szép, fényes nap (színmű, 1976)
Régimódi történet (regény, 1977)
Kívül a körön (esszék, kritikák, 1980)
Erőnk szerint (drámák, 1980)
Megmaradt Szobotkának (emlékezések, 1983)
Béla király (dráma-trilógia, 1984)
Az ajtó (regény, 1987)
Az öregség villogó csúcsain (műfordítások, 1987)
Záróvizsga (esszék, tanulmányok, 1987)
A pillanat (Creusais) (regény, 1990)
A félistenek szomorúsága (esszék, tanulmányok, 1992)
Szüret (drámák, 1996)
A lepke logikája (publicisztikai tanulmányok, 1996)
A csekei monológ (monodráma, 1999)
Mézescsók Cerberusnak (elbeszélések, 1999)
Merszi, Möszjő (publicisztikai írások, 2000)
Für Elise (regény, 2002)
A macskák szerdája (dráma, 2005)
Békekötés (hangjátékok, 2006)
Örömhozó, bánatrontó - Levelek a szomszédba (2009)
Drága Kumacs! - Levelek Haldimann Évának (levelezés, 2010)
Liber Mortis (2011)
Régimódi történet
Anyámat 1967-ben vesztettem el, azt hittem, sose lesz belõlem ép ember a temetése után. Hogy valahogy talpra álltam, férjemnek köszönöm, aki szokott csöndes estéink egyikén nagyon is felfogott hallgatásomból azzal a szelíd mondattal idézett vissza reális életünkbe: „Rajtad mindig a munka segített, miért nem élsz a magad gyógyszerével? Lenke – mindketten így hívtuk anyámat – mióta élsz, mindig begyógyította minden reális-irreális sebedet. Tündér gyermekének születni nagy áldás, miért nem akarod rögzíteni az emlékét, hogy mások is megismerhessék? Te vagy az egyetlen, aki megteheti és képes erre.”
Kétségbeesetten hárítottam a csendes biztatást, képtelenségnek éreztem, hogy megbolygassam összemetélt tudatomat azzal, hogy megpróbáljam visszaidézni a holtat, részint úgy gondoltam, képtelen ötlet, részint olyan beteg és nyomorult voltam a jelenléte nélkül, hogy eleve kudarcnak éreztem a kísérletezést is. A férjem sose kényszerített semmire, ezen az estén és sok rákövetkezõ, szintén hallg–atag estén se tette, csak annyit mondott: „Majd meglátjuk. Lenke megérdemelné, hogy megmutasd az anyádat a világnak, és neki kevés a rózsaszín márvány sírkõ a pár soros verssel. Ha valakinek, neked, és egyedül csak neked fog Jablonczay Lenke válaszolni, ha megkérdezed, és elmondatod vele, ami megértéséhez nem voltál a haláláig elég ép vagy teherbíró, magad is asszony, felnõtt.”
Az én férjem sose tévedett, ha utat mutatott valahová, behunyt szemmel elindulhattam, jobban ismert önmagánál. A könyvet, amelynek Jablonczay Lenkét életre kellene keltenie, megvalósíthatatlan feladatnak éreztem, ha olykor eszembe jutott, iparkodtam elûzni a gondolatát is. Anyám úgy parancsolt nekem mivoltával, szellemiségével egész életemen át, hogy tudtam, ha õ akarná azt, amit a férjem ajánlott, valami rejtelmes módon elmondaná nekem. Múltak a hónapok, eltelt három év, amikor férjemmel együtt meghívtak Amerikába, a State Department vendégei voltunk. Lenke Amerikában szólt hozzám és utasított: ha vágyol utánam, támassz fel és keress meg. Szavadra visszatérek az örökkévalóságból és elmondom neked mindazt, ami megértésére még túl fiatalnak ítéltelek. De most szabad a pálya, keress meg, egymagad kevés leszel hozzá, de segít neked, ha megkéred, egyház, állam, minden hajdani rokonunk, barátunk, életünk szereplõi és szemlélõi. Ne félj, kicsim, én is segítek. Ha hazakerülsz Amerikából, állj neki a munkának, keresd meg életem történelmi hátterét, egykori helyszíneit, famíliánkat, egy valamikori régimódi történet drámájának fõszereplõit. Papok fognak segíteni, apácák, bankárok, tudósok, most megcsinálhatod a saját magyar Elektrádat, és én melletted leszek addig a percig írás közben, míg oda nem kell, hogy testembõl adjalak a valóságos életnek, és boldogan és rémülten elõször látom meg az arcodat azon a bizonyos langyos október ötödikén.
******
Az ajtó
Az ajtó lényegében az első nagy civilizációkkal egyidős, ősrégi szimbólum: egyszerre a ki- és a bezártság, az izgalmat csiholó titok és a biztonságot adó magány, a kifürkészhetetlenség és a megismerés lehetőségének jelképe; éppúgy a világba lépésé, mint a halálé. Nem lehet véletlen, hogy Szabó Magda egyik legnagyobb hatású regénye épp ezt a címet kapta, ahogy az sem, hogy a mű az archetípusokra utaló, visszatérő álommal kezdődik és végződik.
Az ajtó Szeredás Emerenc története, egy asszonyé, aki kenyerét takarítással, főzéssel, gondnokoskodással kereső mindenesként lép be Szabó Magda életébe. Már az első pillanattól egyértelművé válik, hogy a feltételeket nem a gazda, hanem az alkalmazott szabja meg; a munka, mi több, kifejezetten a kétkezi munka Emerenc számára nem annyira pénzkereseti forrás, mint természetes létállapot, ami nélkül az idős, de meglett kora ellenére jó karban lévő nő elképzelhetetlennek tartaná mindennapjait.
Emerenc meggyőződésében megingathatatlan, akaratát mindenkor könyörtelenül keresztülvivő, jószerével zsarnoki jellem, aki éppúgy képes idomítani munkaadóját, mint a hóhaláltól megmentett kan kutyát, Violát. Nem ad a látszatokra, minden cselekedetét a gyakorlatiasság határozza meg és saját, eltökélt céljaihoz igazítja. A környezete mégis szereti és tiszteli, egyrészt fáradhatatlansága, másrészt – és mindenképp ez a fontosabb – hajlíthatatlan jelleme, valódi gerincessége miatt.
Az agg asszony ugyanakkor végtelenül visszahúzódó: magánéletéből semmit nem hajlandó feltárni a külvilág számára; lakásának ajtaja senki előtt nem nyílik meg. Ahogy lelkének ajtaja sem. Emerenc még a háborúban meghasonlott az egyházzal, és látszatra magát a vallást, a hitet is elvetette a templomba járásról való lemondással, ami a mélyen vallásos író-elbeszélő számára nehezen megemészthető magatartás.
Emerencet manapság minden valószínűség szerint antiszociálisnak, vagy akár embergyűlölőnek mondanánk, pedig minden döntése, tette mögött komoly indok rejlik, ami, ha mélyebbre hatolunk életének történetében, fokozatosan felfedezhető. Ámde hogyan hatolhatna mélyebbre bárki is, amikor senkit nem enged közel magához – Szabó Magda kivételével, akit valamiért elfogadott, megszeretett, akire egy idő után már szinte családtagként tekint.
Az elbeszélő az áhítattal teljes szeretet és a forrongó düh, időnként egyenesen az eltaszító gyűlölet között ingadozva mutatja be Emerenc rendkívül lassan kibontakozó élettörténetét, a hátteret, amely meghatározta a gondnok-házvezetőnő érzelmi és erkölcsi viszonyulását az emberekhez és a világhoz. Emerenc az a tükör, melynek révén végül valójában önmagunkat ismerhetjük meg; katalizátor, aki változhatatlanságában a vele való érintkezés révén segít létrehozni magunkban és emberi kapcsolatainkban a magasabb moralitás nehezen megalkotható vegyületét.
Ha Szabó Magda nem hangsúlyozná több helyen is (regényben és szövegen kívül egyaránt), hogy Emerenc története önéletrajzi ihletésű, ténylegesen a valóságon alapul, azt hihetnénk, tanmesét olvasunk. Ám a regény még ekként, pusztán a stílusával is ellenállhatatlanul magával ragadó lenne, a vallomásos jelleg, a megéltség azonban még ennél is magasabb dimenzióba helyezi a művet. Nem csoda, hogy oly sok nyelvre lefordították, és hogy sok helyütt kötelező tananyag, hiszen Emerenc történetét ismerni kell. Aki csak teheti tehát, ismerje meg.
Forras : Wikipedia
